Július 31-i ülésén a Fed nyíltpiaci bizottsága (FOMC) nem változtatott 5,25-5,5 százalékos kamatcélján. Kommunikációjából az derült ki, hogy a tagok nem tartanak egy komolyabb reálgazdasági lassulástól vagy visszaeséstől. Arra a kérdésre pedig, hogy nem késett-e már el a Fed a kamatcsökkentés megkezdésével, Jerome Powell válasza egyértelmű „nem” volt.
Augusztus 2-án azonban a vártnál gyengébb adatok láttak napvilágot az amerikai munkapiacról, ami pánikhangulatot okozott a tőzsdén, és augusztus 5-e hétfő estig nagyjából 6 százalékot esett az S&P500-as index az FOMC ülés napi záróértékhez képest. A piac hamar elkezdett árazni egy 50 bázispontos csökkentést a szeptemberi ülésre, de akadtak olyan vélemények is, hogy a Fednek már korábban, egy rendkívüli ülésen végrehajtott kamatvágással kell megnyugtatnia a befektetőket.
A Fed nem tartott rendkívüli ülést, és bizonyos szempontból igaza volt: a tőzsde korrigált, és e sorok írásakor már ismét a miniválságot megelőző szinteken tartózkodnak a főbb indexek.
De miért volt ez a nagy felhajtás? Hiszen a munkanélküliségi ráta csak 4,3 százalékra emelkedett az egy hónappal korábbi 4,1 százalékos szintről. 1970 januárja óta a 655-ből összesen 84 olyan hónap volt, amikor ennél alacsonyabb volt ez az érték. Ugyanezen időszak alatt 3,4 százalék alá soha nem süllyedt, az átlaga pedig 6,1 százalék volt.
Augusztus 23-án, a Jackson Hole-i konferencián Jerome Powell is úgy fogalmazott, hogy a munkapiac egy korábbi túlfűtött állapotról hűlt vissza némileg, de historikusan még mindig kedvezőek a számok. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy látnak negatív kockázatokat a jövőre nézve, és gyakorlatilag elköteleződött a szeptemberi kamatcsökkentés mellett.
De kell-e tartani a munkanélküliség emelkedésétől, a gazdaság jelentős lassulásától? Nem feltétlenül. Létezik-e monetáris szigorítás és dezinfláció komolyabb reálgazdasági áldozatok nélkül? Valószínűleg igen. Egyrészt, amennyiben nem elhanyagolható részben keresletoldali volt az infláció (márpedig vannak erre utaló eredmények), nem szükségszerű a visszaesés, ahogy emellett korábban már érveltem. Másrészt, magas inflációs környezetben a gondolkodásunkat meghatározó modellek, elméletek elveszíthetik érvényességüket.
Egyik ilyen fontos építőköve a mainstream világképnek a szakaszos átárazás Calvo-féle modellje, ami azt tételezi, hogy mivel a vállalatok csak bizonyos idő eltelte után változtathatják meg termékeik árát, addig csak mennyiségben alkalmazkodhatnak a változó piaci és makrogazdasági körülményekhez. Ez azt jelenti, hogy ha például csökken a kereslet, mert mondjuk a jegybank szigorított és így a háztartások kevesebbet költenek, a termelését kell, hogy visszafogja a vállalat, ami elbocsátásokkal is járhat. Persze ha hozzányúlhatna az áraihoz, akkor azok csökkentésével valamennyire tompítani tudná a kereslet csökkenését, és nem kellene megválni az alkalmazottaitól. Mindebből világos, hogy az árak ilyetén ragadóssága miatt reálgazdasági áldozatokkal járhat a monetáris szigorítás.
De miért nem változtat(hat) mindig árat a vállalat? Mert az költséges: erőforrást kell allokálni az új optimális ár kiszámítására, valamint újra kell nyomtatni az árlistákat. De mi van akkor, ha ezek a költségek eltörpülnek amellett a veszteség mellett, amelyet a már nagyon versenyképtelen árai miatt szenved el a vállalat? Vajon stabilan 2 százalékos infláció mellett ugyanolyan gyakran áraznak át a vállalatok, mint 10 százalékos és kiszámíthatatlanul alakuló mellett? A Calvo-modellben és az arra épülő makromodellekben igen, az átárazási gyakoriság állandó.
Ez a hiányosság motiválta Karádi Pétert és szerzőtársait, akik egy sztenderd makromodellben Golosov és Lucas (2007) állapotfüggő árazására cserélték Calvo modelljét (Karádi és szerzőtársai, 2024). Az állapotfüggő itt azt jelenti, hogy amíg – a korábban elmondottaknak megfelelően – a piacon kicsik a (várt) árváltozások, kisebb a cégek motivációja az árváltoztatásra, ezért ritkán teszik meg azt. Nagy inflációs környezetben azonban már megéri gyakran cserélni az árcédulákat. És a közelmúlt nagy inflációs hullámában pontosan ez történt: az árváltoztatások megfigyelt gyakorisága megugrott.
Árváltoztatások gyakorisága az élelmiszeriparban (fent), valamint a feldolgozóiparban és a szolgáltató szektorban (lent)
Forrás: Cavallo és szerzőtársai (2023)
Ha viszont az árak rugalmassága megnő, a jegybank könnyebben tudja stabilizálni az inflációt, monetáris politikájának relatíve kisebb lesz a hatása a reálgazdaságra, vagy ahogy mondani szokták, csökken az áldozati ráta. Karádi és szerzőtársai megmutatják, hogy ennek következményeként nagy inflációs sokkokra a jegybankoknak sokkal agresszívebb kamatemeléssel érdemes válaszolni, mint a kisebb sokkok esetén, érdemes kihasználniuk azt az időszakot, amíg kevésbé fáj a gazdaságnak a szigorítás. Vagy ahogy tanulmányuk címében fogalmaznak: addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
A következő hónapokban kiderülhet, hogy a Fed jó ütemben ütötte-e a vasat, és tényleg le tudta-e hozni az inflációt jelentősebb reáláldozatok nélkül.
Vonnák Balázs
Hivatkozások:
Calvo, G. A. (1983) „Staggered Prices in a Utility-Maximizing Framework,” Journal of Monetary Economics, Vol. 12, pp. 383 – 398.
Cavallo A., F. Lippi és K. Miyahara. (2023) „Large Shocks Travel Fast,” NBER Working Papers 31659, National Bureau of Economic Research, Inc.
Golosov, M., és R. E. Lucas Jr. (2007) „Menu Costs and Phillips Curves”, Journal of Political Economy, 115(2), 171–199.
Karádi, P., A. Nakov, G. Nuño, E. Pasten és D. Thaler (2024) „Strike while the Iron is Hot: Optimal Monetary Policy with a Nonlinear Phillips Curve,” CEPR Discussion Paper No. 19339. CEPR Press, Paris & London.
Borítókép: pexels.com
The post Addig üsd a vasat, amíg nem fáj: kell-e félni egy recessziótól az USA-ban? appeared first on Economania blog.