Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a bankokkal való első emlékezetes találkozása a ’90-es évek vége felé történt. Egészen pontosan 1997 februárjának végén kezdett el terjedni a hír, hogy az ország második legnagyobb, állami fenntartású pénzintézete, a Postabank össze fog omlani. A rémült betétesek tömegével kezdték kimenekíteni vagyonukat. A kimenekítés több tíz milliárd forintot érintett, ami persze mai szemmel nem sok, de ez akkor a bank forrásainak 15-20 százalékát jelentette. A pénzintézetet az államnak kellett konszolidálnia az azt követő időszakban, majd jóval később az Erste Bank vette meg.
Gyerekként persze leginkább két dologra figyeltem fel. Egyrészt, hogy a bankot egy maci reklámozta. Másrészt pedig arra, hogy a bankrohammal a bankok előtt kígyózó hosszú sorok járnak együtt. Nem volt ez másként 10 évvel később sem, amikor Angliában a Northern Rock élt át bankrohamot. Igaz, a brit bank esetében a csődöt elsősorban nem az utcán várakozó kisbetétesek pénzkivétele okozta, hanem sokkal inkább a rövid, bankközi források elapadása.
Ismét ugrani kell az időben, hogy eljussunk korunk legutóbbi, nemzetközi szinten is ismert bankrohamaihoz, amik a 2023-as év tavaszát jellemezték az amerikai bankpiacon. Ennek leghíresebb áldozata a kaliforniai Silicon Valley Bank volt. A nosztalgia lehetősége viszont elmaradt, hiszen a bankfiókok előtt várakozó tömegekről szóló képek nem akartak elkészülni. Néhány kisebb csoportot tudtak csak lefotózni.
Cipriani és szerzőtársai (2024) tanulmánya pontosan ezen a gazdaságtörténeti epizódon keresztül mutatja be a modern bankrohamok sajátosságait. A kutatási módszer önmagában sokat elárul a bankolási és „bankrohamozási” szokások időben bekövetkező változásáról, hiszen a fizetési rendszerekből nyert adatokra építenek. Konkrétan azt vizsgálták, hogy a fizetési rendszereken milyen utalások mentek végbe a bankok között, akár háztartási, akár vállalati ügyfél kezdeményezte az utalást. Fontos, hogy nem kizárólag az SVB bankra fókuszáltak, hanem az összes bankot nézték, és figyelmet szenteltek a kevésbé híres, de szintén jelentős betétkivonással szembesülő egyéb bankoknak is.
A bankrohamok indoka sok esetben továbbra is legalább homályos. Bár utólag mindig feltárhatók olyan gyengeségek, amelyek akár magyarázhatják is a történteket, ezek azonban statisztikai értelemben nem mindig rendelkeznek erős magyarázóerővel. A 2023 tavaszán történtek esetén is egyértelműen látszott, hogy a betétbiztosítással nem rendelkező betétállomány nagyobb aránya a forrásoldalon, illetve a több, nem realizált veszteség egyes értékpapírokon az eszközoldal esetében egyaránt növelte annak az esélyét, hogy egy bankot megrohamozzanak. Legalább ennyire fontos megállapítás, hogy számos bank volt rosszabb állapotban, mint a megrohamozottak ezen mutatók tekintetében.
A szerzők ezért megvizsgálták azt is, hogy a részvényárak alakulása, vagyis a tőzsdei jelenlét mennyiben rontja a bankok helyzetét. Az ugyancsak megállapítható, hogy a részvényárak esése és a betétkivonás kéz a kézben jár. Azonban itt sem egyértelmű az összefüggés. Több olyan bank is volt, ahol jelentősen esett a részvényárfolyam, de nem szembesült ekkora betéti kivonással. Ezek alapján megállapítható, hogy az egyértelmű piaci információk, amik a tőzsdei árakban megjelennek, növelhetik a nyomást a bankokon. Ugyanakkor a fordítottja is igaz lehet, vagyis egy nagyobb kivonási hullámról kiszivárgott információ megmutatkozik a részvényárfolyamban is. Végül, az is egyértelmű, hogy a bankrohamok keltette turbulencia az egész bankszektorra rossz fényt vetett, így több intézmény esetében a részvényeladásokat nem a saját fundamentumuk indokolta, hanem pusztán a szektorral szembeni növekvő aggályok. Ez a bankrendszer hálózati kapcsolatainak sajátossága, egyfajta dominóeffektus.
A bankrohamok főszereplői is érdekes mintázatot mutattak. A kisbetétesek tranzakciói érdemben nem változtak, hasonló mintát követtek, mint a betétkivonást megelőző időszakban. Ezzel szemben az intézményi befektetők, nagybetétesek aktivitása sokszorosára nőtt, és ez okozta a jelentős kivonásokat. A szokásostól eltérő mintázat esetükben – ugyan kisebb mértékben – az állami beavatkozások idején is folytatódott. Vagyis a professzionális szereplők reakciója volt lényeges, nem pedig az utcán sorokba tömörülő kisembereké.
Az okok mellett a banki reakciók is rendkívül tanulságosak, amit ugyancsak részletesen elemez a kutatás. Ezek alapján az érintett bankok nem kezdtek bele az értékpapírok gyors eladásába. Ellenkezőleg, inkább megtartották őket, és elrepozták (tehát fedezetként használták hitelfelvételhez), hogy így jussanak megfelelő mennyiségű számlapénzhez. A bankok kalkuláltak azzal, hogy az értékpapírok piacra dobásával jelentős veszteségeket kellene realizálni, ezt pedig igyekeztek elkerülni.
A kiáramlásból származó betéthiányt a bankok később jelentős betéti akciókkal próbálták ellensúlyozni, megfordítani. Az elmúlt éveket jellemző likviditásbőség egyik eredménye volt, hogy a bankok kifejezetten alacsony kamatot fizettek a betétekre, ami a kamatemelések idején a monetáris transzmissziót is gyengítette. A betéti verseny hiányának okát már többen is elemezték. A bankrohamok alapján erősebb lehet az a következtetés, hogy az intézmények likviditási pozíciója áll leginkább az alacsony betéti kamatok mögött. Amint egyes intézmények likviditási pozíciója meggyengült, rögtön hajlandó volt többet fizetni a betéteseknek.
Látható, hogy a bankroham bár formájában némi változáson ment keresztül, továbbra is nehezen előrejelezhető. Ennek oka, hogy nagyon sok múlik a bizalmon, ami sokszor nem közgazdasági érveken alapszik. A szabályozó és felügyelő ennek a bizalomnak a fenntartásáért tehet sokat. Az európai szabályozás szigora éppen ezt célozza.
Banai Ádám
Hivatkozások:
Cipriani, Marco, Thomas M. Eisenbach, és Anna Kovner (2024): Tracing Bank Runs in Real Time, Working Paper Series Federal Reserve Bank of Richmond, WP 24-10R, September 2024
Borítókép: pixabay.com
The post Már a bankrohamok sem a régiek appeared first on Economania blog.