Ahogy korábbi bejegyzésünkben már írtunk róla, az idei közgazdasági Nobel-díjat Bernanke, Diamond, és Dybvig munkásságáért ítélték oda. A díjkiosztó bizottság kiemelte, hogy az idei év díjazottjainak kutatásai révén érthetjük meg azoknak a szakpolitikai döntéseknek a fontosságát is, amiket a 2007-2009-es pénzügyi válság és a COVID-19 pandémia alatt is alkalmaztak, hogy a bankpánikokat elkerüljék és a banki kapcsolatokat megőrizzék. A következőkben Diamond és Dybvig (1983) és Dybvig (1984) kutatásait és azok jelentőségét mutatjuk be, amiket a harmadik közgazdasági Nobel-díjas, Bernanke, empirikusan támasztott alá.
Diamond és Dybvig (1983) kimutatta, hogy egy olyan intézmény, amely látra szóló betéteket használ a hosszú távú hitelezés finanszírozására, tökéletesen alkalmas a megtakarítók és a hitelfelvevők ellentétes igényeinek kielégítésére. Az előbbieknek likvid eszközökre van szükségük a véletlenszerű kiadási igények kielégítéséhez, míg az utóbbiaknak hosszú távú kötelezettségvállalásokra van szükségük, hogy olyan beruházásokat finanszírozhassanak, amelyeket nem lehet idő előtt, nagy költségek nélkül felfüggeszteni. A bankok ezt az illikvid eszközök likvid eszközökké történő átalakításával érik el, úgy, hogy emellett a lejáratok között is transzformációt végeznek.
A Diamond-Dybvig modell rávilágít, hogy a pénzügyi közvetítők szerződései jobb kockázatmegosztásra képesek, mint a piac. Ha nem lenne kockázatmegosztás, akkor mindenki a likviditási sokk teljes kockázatát vállalná. Maguk a befektetők egyedül nem tudnak kockázatmegosztást elérni, mert a piacon nem lehet likviditást biztosítani, mivel a befektetők egyéni kockázatait rajtuk kívül mások nem ismerik.
A modellnek több egyensúlya is van. Jó egyensúlyban csak azok vonják ki a pénzüket, akiket likviditási sokk ér, de a rosszban többen is kivonják. A tömeges pénzkivonással pedig pánik alakul ki, ami miatt a banknak minden eszközt likvidálni kell, mert csak veszteséggel tudja az eszközeit eladni. Amennyiben a visszaváltásokat felfüggesztik, megakadályozható, hogy azok is kivonják a pénzüket, akiknek nem lenne sürgős és csak a pánik miatt tennének így, azonban lesznek olyan befektetők, akik nem tudják kivonni a betéteket idő előtt, holott szükségük lenne rá, így ez nem megfelelő megoldás. A másik lehetőség az adókból finanszírozható kormányzati betétbiztosításban rejlik, ami lehetővé teszi, hogy mindenkinek kifizessék a betétjeit, aki ki szeretné vonni.
A Diamond-Dybvig modell mikroökonómiai megalapozottságú, így lehetővé tette, hogy a későbbiekben bővítsék és módosítsák az eredeti ötletet, többek között a pénzügyi piacok bevezetésével vagy a bankválságok terjedésével. Jacklin (1987) bemutatta, hogy a befektetők nem képesek ugyanolyan szintű kockázatmegosztást elérni, ha nem a bankon keresztül, hanem az értékpapírpiacon kereskednek, ráadásul utóbbi a jólét csökkenéséhez is vezet. Egy bank likviditást kölcsönözhet más bankoktól azokban a régiókban, ahol kevés pénzfelvétel történik, majd ezt a következő időszakban a hosszú lejáratú eszköz hozamaiból visszafizeti a hitelező bankoknak. A bankközi piac viszont rendszerszintű válsághoz vezethet, ahol az egyik régióban bekövetkező likviditási sokk átterjedhet más régiókra. Ebben az esetben egy bank nem tud elég hitelt felvenni más bankoktól, és kénytelen lesz likvidálni a hosszú lejáratú eszközeinek egy részét, ami újabb betétesek rohamát okozhatja (Allan és Gale, 2000).
Diamond (1984) felhívta a figyelmet a projektek kifizetéseinek korreláltsága miatti kockázat diverzifikációval történő kezelésére is. Ezért is kulcsfontosságú a megtakarítóktól a bankoknak delegált felügyelet, mert az átruházott befektetési döntéseik révén a bankok az egyének nevében több projektbe fektetnek be.
Az eszközök illikviditása a mozgatórugója a bankok létezésének és azok érzékenységének is. Amellett, hogy a bankok szabályozásának megszüntetése javíthatja a versenyt, muszáj elérni, hogy a bankok ne legyenek folyamatosan kitéve a bankpánik kockázatának. A Diamond-Dybvig modell rávilágít a banki szerződések érzékenységére és racionalizálja a pénzügyi szabályozásokat, mint a betétbiztosítást vagy a központi bankok végső hitelezését.
A díjazottak kutatásai rendkívül fontosak olyan gazdaságpolitikai eszközök kidolgozásában, amiket világszerte használnak. A Lehman Brothers 2008-as csődjét követő rövid lejáratú hiteleket érintő piaci pánik miatt lépett fel végső hitelezőként a Fed és a U.S. Treasury. Az Európai Központi Bank a globális pénzügyi válságra válaszul számos lépést tett az euróövezet bankközi piacainak zavartalan működésének támogatása érdekében például hiteltámogatásokon keresztül. Az akkori tőkekövetelmények egyértelműen nem tudták megakadályozni a globális pénzügyi válságot, ennek következményeként a bankszabályozás a válságot követően változott, többek között ekkortól lépett életbe a Basel III, és a stressztesztek szerepe is felértékelődött.
Tekintve, hogy a gazdasági aktivitás visszaesett a járvány megfékezését célzó intézkedéseket követően, a jegybankok biztosítani próbálták, hogy a pénzügyi rendszer stabilitása megmaradjon és ne legyen még nagyobb gazdasági visszaesés a hitelezés esetleges megtorpanása esetén. A jegybankok kötvényvásárlással próbáltak likviditást nyújtani, így például az EKB a kötvényvásárlási programja során (Pandemic Emergency Purchase Program) megnövelte az eszközvásárlásainak mértékét 750 milliárd euróval. A japán jegybank olcsó források biztosításával ösztönözte a bankokat a fogyasztók és vállalatok hitelezésére.
Annak ellenére, hogy ezen válságok kiváltó okai jelentősen eltértek, a döntéshozók szeme előtt mindkét esetben ott volt a piaci szereplők pénzügyi intézetekbe, mind a tradicionális bankokba, mind az árnyékbankrendszerbe[1], vetett bizalmának megtartása. Az idei év díjazottjainak munkásságának köszönhetjük a bankok érzékenységének, a bankcsődök kialakulásának és azok következményeinek, így a legutóbbi válságok hátterének is a megértését.
Kovács Boglárka
MNB Intézet
Kovács Boglárka 2022-ben a Budapesti Corvinus Egyetem gazdaság- és pénzügy- matematikai elemzés képzésén szerzett MSc fokozatot. A Heller Farkas Szakkollégium senior tagja. 2022 augusztusában csatlakozott az MNB Intézethez.
Hivatkozások:
Allen, F., & Gale, D. (2000). Financial contagion. Journal of political economy, 108(1), 1-33.
Diamond, D. W., & Dybvig, P. H. (1983). Bank runs, deposit insurance, and liquidity. Journal of political economy, 91(3), 401-419.
Diamond, D. W. (1984). Financial intermediation and delegated monitoring. The review of economic studies, 51(3), 393-414.
Jacklin, C. J. (1987). Demand deposits, trading restrictions, and risk sharing. Contractual arrangements for intertemporal trade, 1, 26-47.
[1] Az árnyékbankrendszert a lejáratok közötti transzformációt végző, hiteleket finanszírozó pénzügyi közvetítők alkotják (például pénzügyi piaci alapok), amik a szabályozott bankrendszeren kívül állnak.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
The post A Nobel-díjasok megmondják: hogyan kerülhető el a bankpánik? appeared first on Economania blog.