Évek óta elemzések tömege foglalkozik a kínai adósság növekedésével, és az utóbbi időszakban az Amerikai Egyesült Államok államadóssága is reflektorfénybe került. Az adósságszintek drasztikus növekedési folyamatában kiemelten izgalmas Michael Pettis írásai alapján áttekinteni az USA és Kína gazdaságának viszonyrendszerét, ugyanis a két gazdaság szerkezete, külső pozíciója és adósságpályája összefügg egymással.
Mind az USA-ban, mind Kínában heves viták folynak az adósságszintek emelkedéséről. Az USA-ban az adósságplafon kapcsán gyakori érv a politikusok felelőtlensége, a magánadósságok esetében pedig a takarójukon túlnyújtózó amerikai állampolgárok helytelen fogyasztási szokásai. Hasonlóan Kínában az utóbbi 15 évben gyorsulva nőtt a helyi önkormányzatok és állami vállalatok adóssága. Mind az adósságplafon, mind a kínai szabályozók tevékenysége azt jelzi, hogy pusztán korlátokat kell meghatározni az adósság szintjére és ezzel megoldódik az emelkedő adósságok problémája.
Ez a megközelítés Pettis szerint mindkét esetben téves. Az adósság alakulása alapvetően strukturális probléma, és szükségszerűség a jelenlegi gazdaságpolitikai működési keretben. Fontos megjegyezni, hogy ettől még születhetnek hibás politikai döntések, sőt a csalások és a korrupció is fokozhatja az adósság növekedését, mégsem ezek magyarázzák az adósság növekedésének döntő részét. Michael Pettis álláspontja szerint a legprofesszionálisabb adósságfék szabályok mellett is fennáll a döntéshozó dilemmája a gazdasági keretek fundamentális átalakítása nélkül: gyorsulva növekedő nominális adósságot vagy drasztikus GDP lassulást preferálnak? Egyszerűbben egy gazdaságpolitikus szemüvegén keresztül a kérdés: növekvő adósság vagy növekvő munkanélküliség?
A növekvő adósság mindkét gazdaság működésébe rendszerszinten beépült Michael Pettis állítása szerint.
Az USA esetében az emelkedő adósság egyensúlyozza ki a gazdaság szerkezeti egyensúlytalanságát, így a jelentős és növekvő jövedelmi egyenlőtlenséget, valamint a nagy külkereskedelmi deficitet. A nagy jövedelemegyenlőtlenség ugyanis csökkenti a belső keresletet az USA gazdaságában.
Hasonló a helyzet Kínában is, azonban itt a jövedelmi egyenlőtlenségek két oldalról is gátolják a belső keresletet. Az USA társadalomszerkezetéhez hasonlóan jelentősek a jövedelmi egyenlőtlenségek, és a gazdagabb háztartások aránytalanul nagy jövedelemmel rendelkeznek. Emellett Kínában a háztartások jóval kisebb arányban részesülnek a saját GDP-jükből (kb. a GDP 60 százaléka) mint az USA háztartások (kb. a GDP 80 százaléka). Emiatt a jövedelemelosztás Kínában két oldalról is visszafogja a belső keresletet.
A gazdaságban keletkező és beáramló jövedelmet elfogyasztják vagy megtakarítják. A vállalkozások, a kormányzat és a gazdag magánszemélyek jövedelmük sokkal nagyobb részét takarítják meg, mint a jellemzően csak bérjövedelemmel rendelkező közepes és alsó jövedelmi csoportokba tartozó magánszemélyek. Ez a jövedelemelosztás makro szinten csökkenti a fogyasztást, mert a magas fogyasztási hajlandóságú csoportoktól juttat jövedelmet a magas megtakarítási hajlandóságú csoportokhoz. Önmagában ez sem jelentene problémát, ha a felgyülemlő megtakarítást produktív beruházásokra költenék akár az USA-ban, akár Kínában. Ekkor ugyanis a magasabb beruházások ellensúlyoznák a kieső fogyasztást és az aggregált kereslet rövid távon fennmaradna, hosszú távon pedig nőne a produktív beruházás GDP növelő hatása miatt. Ez jellemezte Kínát a 1990-es és a 2000-es évek nagy részében.
A magas megtakarítások azonban nem vezetnek szükségszerűen magasabb beruházásokhoz. Az 1980-as évektől kezdve az USA vállalatainak jelentős része hatalmas készpénzállományt halmozott fel, amit nem használnak produktív beruházásra. A beruházásokat nem a megtakarítások hiánya, hanem a kereslet hiánya korlátozza. Napjainkra hasonló helyzet alakult ki Kínában is. A 2000-es évek közepéig a produktív beruházások a kínai megtakarítások szintjétől függtek. A gazdaságpolitika vezérelve volt, hogy növelje a megtakarítást az átlagos háztartás jövedelmének visszafogásával, és ezt a megtakarítást produktív beruházásokba csatornázták. Így ingatlanok építésére, infrastruktúra fejlesztésbe és ipari kapacitás kiépítésére használták. A 2000-es évek második felétől azonban a kínai vállalatok nem növelték beruházásaikat a megtakarítások növekedésével arányban, sőt az utóbbi években a stagnáló belső fogyasztás miatt csökkentették beruházásaikat.
Mind az USA-ban, mind Kínában a produktív beruházások fő korlátjává a gyenge hazai kereslet vált, ami kihívást okoz a gazdaságpolitikában. Ha az alacsony fogyasztást nem ellensúlyozza magasabb beruházás, akkor az aggregált kereslet csökken, és erre reagálva a vállalkozások kibocsátást csökkentenek, valamint munkavállalókat kényszerülnek elbocsátani.
Ennek elkerülése érdekében az USA-ban két megoldás körvonalazódik Pettis vélekedése szerint. Egyrészt a háztartások eladósodását igyekeznek gazdaságpolitikai eszközökkel elősegíteni, támogatva ezzel fogyasztásuk növekedését, másrészt a kormányzat adósodik el és költ a kereslet fenntartása érdekében. Ez a folyamat az USA-ban a második világháború után trendszerűen is megfigyelhető, majd a 2000-es évektől még látványosabbá vált, mert gyorsulva növekszik az USA GDP-arányos költségvetési hiánya.
Kínában a döntéshozók némileg más megoldáshoz nyúlnak. A kínai központi bank a háztartások múltbeli adósságnövekedés-üteme miatt nem akarja tovább serkenteni a háztartások adósságának növekedését. Mivel a magánszektor nem növeli beruházásait, ezért a helyi önkormányzatok és az állami vállalatok kell, hogy eladósodjanak és beruházzanak jellemzően ingatlanba, infrastruktúrába és kormányzati projektekbe. A 2000-es évek közepétől a a hazai kereslet hiánya miatt improduktív beruházások felé fordultak a kínai gazdaságpolitikai döntéshozók, ami az adósságteher jelentős növekedéséhez vezetett.
A két ország adósságnövekedése felfogható egymás tükörképeként. Ha a felhalmozódó hazai megtakarítás meghaladja a beruházást és a kereslet elmarad a kibocsátástól, akkor a többlettermelést exportálhatja az adott ország. Ebben a kettősben Kína ezt meg tudja tenni, míg az USA nem. Ennek oka, hogy az USA nyitott pénzügyi piaca és befektetési hitelessége más országok többlet-megtakarítását köti le. Röviden USA pénzügyi termékekbe fektetnek más országok szereplői. Ez a tőkebeáramlás felértékeli a dollárt, ami az USA termékek és szolgáltatások külpiaci versenyképességét rontja, ami által az USA jelentős külkereskedelmi hiányt fut és leköti más országok túltermelését.
Mindez érdemben más helyzetbe hozza a két nagyhatalmat Pettis meglátása szerint. Míg a külkereskedelmi pozíció az USA-ban az adósság emelkedéséhez vezet, addig Kínában csökkenti azt. Egyben a kínai gazdaság teljesítményét a külső kereslet és a vámháborúk szempontjából érzékennyé teszi, másrészt az USA profitálhat a protekcionista intézkedésekből.
Mindaddig, amíg a két országon belül nem változik az elosztási viszony és stabilizálódik a belső kereslet, strukturálisan elkerülhetetlen az adósságok növekedése. Ezen a Michael Pettistől kölcsönzött szemüvegen keresztül érdemes vizsgálni Janet Yellen, amerikai pénzügyminiszter kijelentéseit, aki pár héttel ezelőtti kínai útja során közölte, hogy egyes szektorokban Kína olyan jelentős túlkapacitásokat épített ki állami támogatással, amelyek gátolják más országok iparának egészséges működését. Nem a kínai produktív kapacitások nagysága a probléma, hanem a fogyasztás elégtelensége. Másrészt a jelenlegi világgazdasági felállásban a protekcionizmus erősítése eltérő hatású a két gazdaságra. Emiatt a két ország gazdasági-kereskedelmi háborúja vélhetően tovább folytatódik a következő években.
Lehmann Kristóf
Az írás megjelent a vg.hu vélemény rovatában is.
Borítókép: pexels.com
The post A növekvő adósságok dilemmája appeared first on Economania blog.