A környezetrombolás és az éghajlatváltozás elleni lépések vizsgálatának kulcspontja a kontroll kérdése, akár egyéni, cégszíntű, országos vagy nagyobb regionális szinten gondolkodunk is. Mi áll az ellenőrzésünk alatt, és mi az, ahol az elkerülhetetlen jelenlegi és jövőbeli hatásokkal szembeni alkalmazkodás marad csak? Utóbbi piaci lehetőségeket is rejthet, de többnyire inkább a gazdasági, társadalmi, környezeti negatív következmények megelőzéséről és kezeléséről szól. Természetesen nehéz éles határvonalat meghúzni a saját hatókörünket illetően, és nem a beletörődésről beszélünk, a globális hatások mérséklésére (mitigáció) tett lépések továbbra is lényeges szerepet játszanak.
Ugyanakkor muszáj arra az esetre is felkészülni, ha a globális éghajlatváltozás és környezetrombolás jelenlegi üteme fennmarad, sőt akár gyorsulást is mutat. A legutóbbi ENSZ éghajlatváltozási konferencián (COP27) már némi hangsúlyeltolódás volt megfigyelhető: az újabb szén-dioxid kibocsátás csökkentési vállalások helyett a klímaváltozásnak legjobban kitett és az alkalmazkodás költségeit viselni nem tudó fejlődő országok kompenzációja került előtérbe. Hosszabb távon az éghajlatváltozás mértékére és ütemére vonatkozó negatív várakozások az egyes országokat/régiókat egyéni túlélési stratégiára is ösztönözheti, amely a mitigációs projektek háttérbe szorítását és a költségesebb adaptációs projekteket megvalósítását kényszerítheti ki.
Ez a fordulópont a globális döntéshozók viselkedésében nehezen előrejelezhető, de a geopolitikai feszültségek miatt az esélyük nő. Előfordulhat, hogy egyes országok, régiók a számukra kedvezőbb és olcsóbb (például szénerőművekre építő), javarészt fosszilis alapú energiamix mellett maradnak, hogy inkább a gazdasági növekedésre fókuszáljának, azaz minél előnyösebb relatív helyzetbe kerüljenek, mire a klímaváltozás fizikai kockázatai bekövetkeznének. Ez természetesen egy nagyon negatív forgatókönyvnek tekinthető, amely katasztrofális helyzeteket teremthet egyes régiókban, de sajnos ez a jövőkép sem zárható ki teljesen.
Fontos, hogy a természetes anyagkörforgásban (például foszfor, nitrogén stb.) beállt egyre súlyosabb zavarok sok kutató szerint még égetőbb probléma, mint az éghajlatváltozás – a kettő együtt pedig jelentős veszélyt hordoz a mezőgazdasági terméshozamokra. A talajpusztulás és egyéb kapcsolt problémák a globális mezőgazdaság jelenlegi kifeszített szintjét előreláthatóan fenntarthatatlanná teszik, ami súlyos, egész civilizációt érintő veszélyt jelenthet már középtávon. A népesség száma pedig az elkövetkező években még biztosan emelkedni fog: a kutatások szerint viszont a globális népesség fele a talajpusztulást jelentős részben okozó túlzott műtrágyahasználat miatt élelmezhető csak. Műtrágya használata nélkül a termelés a szakértők szerint drasztikusan csökkenne. Látható tehát, hogy súlyos ellentmondások feszülnek a globális rendszerben.
Mindenesetre a legtöbb rivaldafényt kapó éghajlatváltozás esetében az alábbi ábra egyelőre kevés okot ad a bizakodásra. A légkör széndioxid tartalma sajnos az újabb és újabb nemzetközi megállapodások ellenére továbbra is töretlenül emelkedik.
Forrás: https://gml.noaa.gov/ccgg/trends/
Az adaptáció már most is része az EU zöld taxonómiának
Az EU által kiadott ún. Zöld Taxonómia és a kapcsolódó szabályozások – amely a zöldnek minősülő gazdasági tevékenységek listáját és a technológiai követelményeket írja le – tartalmazzák az alkalmazkodást célzó projekteket is, amelyeknek „lényegesen hozzá kell járulnia a jelenlegi vagy a várható jövőbeli éghajlat kedvezőtlen hatásának vagy az ilyen kedvezőtlen hatás kockázatainak csökkentéséhez vagy megelőzéséhez, legyen szó magára a tevékenységre vagy az emberekre, a természetre vagy az eszközökre gyakorolt káros hatásról.” E projektek egyaránt jelenthetnek fizikai és nem fizikai megoldásokat is, utóbbiak például a katasztrófavédelem megerősítését, a szociális ellátórendszer, egészségügy felkészítését, az érintett intézményrendszerek megerősítését szorgalmazzák.
Jelenleg a zöldkötvények, zöldhitelek által finanszírozott projektek túlnyomó többsége mitigációs céllal rendelkezik. Ide tartozik többek között a megújuló energiatermelés, az energiahatékonysági projektek jelentős hányada, a közlekedéssel kapcsolatos beruházások és fejlesztések. E projektek általában üzletileg is stabilabb lábakon állnak, sok esetben jelentős állami támogatás is kapcsolódik hozzájuk: beilleszthetőek a normál üzleti stratégiákba, mind az időtáv, mind a hagyományos pénzügyi megtérülési elvárások tekintetében is, nem is beszélve az egyre inkább előtérbe kerülő geopolitikai-ellátásbiztonsági aspektusokról.
Mindazonáltal e zöldtechnológiák még nagyon sok tekintetben nincsenek „készen”, különösen, ha az összes költségfaktor (például a megújulóknál az energiatárolási költség) megjelenik a kalkulációkban. További nehézséget jelent majd a zöldtechnológiai megoldások felskálázása, hiszen ahogy számos elemzés rámutat, e megoldások speciális nyersanyagigénye (például ritkaföldfémek, kobalt, grafit stb.) a jelenlegi kitermelés sokszorosát teszi majd ki, ezért hatalmas beruházások szükségesek még ezen a fronton is. Sajnos ezekből a tényekből is fakadóan a zöldtechnológiai átállás időhorizontja hatalmas bizonytalanságokat rejt, ami alátámasztja az alkalmazkodási kényszert.
Az alkalmazkodást, ellenállóképességet támogató projektek a fizikai kockázatokra – aszályok, hőhullámok, áradások, tengeri vízszintemelkedés, talajpusztulás, a biodiverzitás összeomlása stb. – fókuszálnak, így viszont jellegükből fakadóan nehezebben kapcsolhatóak már rövid távon is direkt üzleti célokhoz. További nehézséget okoz, hogy míg például egy új PV (fotovoltaikus) napelem kapacitás energiatermelése és pozitív környezeti hatása elég jól mérhető, addig e projektek hatásai adott esetben nem mindig ennyire egzaktak.
Hátráltathatja a projekteket továbbá az éghajlatváltozási (környezeti) kockázati kitettség meghatározása, – amely természetesen csak lokálisan értelmezhető, – hiszen a földi éghajlat komplexitásának foka messze meghaladja a jelenlegi modellezési kereteket. Nem csak felmelegedésről, hanem a jelenleg ismert időjárási minták valószínűsíthető felborulásáról, a volatilitás megemelkedéséről is beszélünk. Ebből adódóan jelentős a bizonytalanság a potenciális negatív hatások mértéke és időzítése szempontjából, ami a kitettség „fedezésének” elmaradását vonhatja maga után a rövid távú üzleti kényszerek nyomása miatt. Senki nem akar versenyhátrányba kerülni egy esetlegesen nem megtérülő adaptációs projekt miatt, amennyiben az adott klímakockázatok nem, vagy csak a tervezési időtávon túl jelentkeznek.
Érdemes továbbá hangsúlyozni, hogy az alkalmazkodási megoldások egy jelentős hányada regionális, országos szinten értelmezhető csak, ilyen például a vízgazdálkodás (tározók építése, árterületek nagymértékű felszabadítása stb.), de akár a városok hőhullámokra való felkészítése is – ez utóbbi például a munkaerő esetlegesen romló mentális és fizikai állapotán keresztül direkten érintheti majd a vállalkozások működési teljesítményét is.
Összességében elmondható, hogy az éghajlatváltozáshoz és egyéb negatív környezeti változásokhoz való alkalmazkodás elkerülhetetlen lesz. Az adaptációs projektek jelenleg kevésbé kezelhetőek üzleti alapon – amit mutat a kis hányaduk a zöldfinanszírozásban – ráadásul igen jelentős költséggel járhatnak. Piaci alapon ezért kevésbé várható elegendő számú projekt megvalósulása, állami szerepvállalásra is szükség van. Ráadásul globális szinten a geopolitikai feszültségek okozta koordinációhiány miatt egyéb játékelméleti kérdések is felmerülhetnek, amelyek az alkalmazkodást elkerülhetetlen stratégiává tehetik.
Tapaszti Attila
Főoldali kép forrása: pixabay.com
The post Ha nem marad más, csak az alkalmazkodás: hangsúlyeltolódás a globális klímapolitikában? appeared first on Economania blog.