Napjainkban reneszánszát éli az iparpolitika, azaz a tudatos állami szerepvállalás egyes, stratégiai jelentőségűnek ítélt szektorok fejlesztése érdekében. Eszköztára sokszínű, az elérendő cél azonban mindig a hazai ipar megerősítése – szükségszerűen a külső konkurencia kárára, az iparpolitika tehát bizonyos mértékben elkerülhetetlenül protekcionista. Ez élesen szembemegy a nyolcvanas évektől uralkodó konszenzussal, amely az állami beavatkozás visszanyesését, és az egyre mélyebb világgazdasági integrációt pártolta.
A fordulat időszerű kérdést állít a közgazdászok elé: hogyan értékeljük az iparpolitika hatékonyságát? A szabadkereskedelmi konszenzus évtizedeiben a főáramú közgazdaságtan az állami beavatkozás és protekcionizmus legtöbb formáját teljes egészében elvetendőnek tartotta, ezért keveset foglalkozott azzal, hogyan nézne ki, illetve milyen módszertannal mérhető az eredményes iparpolitika (Juhász, Lane és Rodrik, 2023).
A válasz mindenekelőtt a sikerkritérium megválasztásától függ. Az előző amerikai adminisztráció gyakran hivatkozott a feldolgozóipari munkahelyek „hazahozatalára”, mint a Kína ellen indított kereskedelmi háború célja; Flaaen és Pierce (2019) szerint azonban ennek ellenkezőjét érte el. Ezzel szemben a jelenlegi kormányzat iparpolitikája nem a munkahelyteremtést, hanem a kritikus értékláncok – elsősorban a geopolitikai érzékenysége és technológiai jelentősége miatt egyaránt felértékelődő chipgyártás – Kínáról való leválasztását (decoupling) priorizálja. Első ránézésre eredményesen: tavaly az ázsiai riválist megelőzve Mexikó vált az USA legnagyobb kereskedelmi partnerévé, ami nagyrészt a termelés szövetséges országokba telepítését ösztönző stratégiának (friendshoring) köszönhető.
Ha viszont ennél mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy nincs szó leválásról. Qiu és társai (2023) azt találják, hogy az érintett értékláncok hosszabbodtak és összetettebbé váltak, de ugyanúgy Kínából indulnak. Freund és társai (2023) megerősítik eredményüket: bár a kétoldalú kínai-amerikai kereskedelem visszaesett, ezt szinte teljes egészében kiváltotta olyan országok USA felé irányuló exportja, amelyek mindeközben arányosan növelték Kínából származó importjukat. Magyarán szakítás helyett mindössze annyi történt, hogy beiktattak egy közvetítőt.
Kereskedelmi deficit Kínával és többlet az Egyesült Államokkal szemben (mrd USD)
Forrás: saját szerkesztés az IMF adatai alapján
Kijelenthetjük-e ezek alapján, hogy az iparpolitikai ösztönzők és szankciók nem működnek? Juhász (2018) tanulmánya szerint a kérdést tágabb gazdaságtörténeti kontextusban érdemes vizsgálni. Kutatásában a napóleoni háborúk koráig nyúl vissza, amely a brit árukat a francia kikötőkből kitiltó kontinentális zárlat formájában egy kvázi-kísérletet szolgáltat arra, hogyan hat a protekcionizmus egy kezdeti fejlődési szakaszban lévő iparágra. A brit versenytől átmenetileg védett francia textilipar meglepően gyors kapacitásbővülésen ment keresztül a nyolc éven át tartó blokád alatt, ebből származó magasabb hozzáadott értéke pedig egészen a 19. század második feléig kimutatható. Meglehet, Britannia továbbra is uralta a tengereket, a divat fővárosává azonban végérvényesen Párizs vált.
Mivel magyarázható a látszólagos eltérés a mai Egyesült Államok és a Francia Birodalom iparpolitikájának eredményessége között? Természetesen nem arról van szó, hogy Napóleon hatékonyabb lett volna a szankciók érvényesítésében. Ahogy napjainkban a kínai technológia, úgy akkoriban a brit textil is azonnal megtalálta a módját a kereskedelmi akadályok kikerülésének. Franciaország déli részén ezt viszonylag alacsony többletköltséggel sikerült véghez vinni, hiszen az effektív távolság lényegében azonos maradt – északon viszont a La Manche átszeléséhez képest hosszú és költséges kerülőutakon keresztül lehetett csak elérni a francia piacot, ami helyzetbe hozta a helyi termelőket. A Qiu és társai (2023), valamint Freund és társai (2023) által bemutatott hosszabbodó értékláncok tehát Juhász (2018) munkája tükrében nem cáfolatai, hanem eszközei a hatékony iparpolitikának.
Kereskedelmi költségsokk (1806-1814) és textilipari kapacitás (1840) Franciaországban
Forrás: Juhász (2018)
Végül fontos megjegyezni, hogy ami jó a francia textilnek vagy az amerikai félvezetőnek, az nem feltétlenül jó a világgazdaságnak: Cerdeiro és társai (2021), valamint Góes és Bekkers (2022) szerint a technológiai blokkosodás akár 5-12 százaléknyi GDP-arányos veszteséget jelenthet az új ipari központoktól távol eső, illetve alacsonyabb fejlettségű gazdaságoknak. Összefoglalva, közgazdászok számára tanulságos lehet az elmúlt két év helyett az elmúlt két évszázad szemüvegén keresztül értékelni az iparpolitikát, a kis országok döntéshozóinak pedig érdemes fellépni a protekcionista tendenciákkal szemben.
Mikó Szabolcs
A szerző a 2024-es Economania blogíró verseny első helyezettje
Hivatkozások:
Cerdeiro, D. A., Eugster, J., Mano, R. C., Muir, D. & Peiris, S. J. (2021). Sizing up the effects of technological decoupling. IMF Working Paper No. 2021/069
Flaaen, A., & Pierce, J. (2019). Disentangling the effects of the 2018-2019 tariffs on a globally connected U.S. manufacturing sector. FED Finance and Economics Discussion Series, 2019(086).
Freund, C., Mattoo, A., Mulabdić, A., & Ruta, M. (2023). Is US trade policy reshaping global supply chains? World Bank Policy Research Working Paper 10593
Góes, C., & Bekkers, E. (2022). The impact of geopolitical conflicts on trade, growth, and innovation. WTO Working Papers.
Juhász, R. (2018). Temporary Protection and Technology Adoption: Evidence from the Napoleonic Blockade. American Economic Review, 108 (11): 3339-76.
Juhász, R., Lane, N., & Rodrik, D. (2023). The new economics of industrial Policy. NBER Working Paper 31538 Qiu, H., Shin, H. S. & Zhang, S. Y. (2023). Mapping the realignment of global value chains. BIS Bulletin 78.
Borítókép: pixabay.com
The post Napóleon leckéje a chipgyártásról: ki nyer és ki veszít a tech-szankciókon? appeared first on Economania blog.