Túlzás nélkül állítható, hogy október 10-én a közgazdász szakma jelentős része izgatottan várta a Nobel-bizottság bejelentését. Röviddel dél előtt felszállt a füst, és bejelentették: a 2022. évi közgazdasági Nobel-díjat és az azzal járó tízmillió svéd koronát Ben S. Bernanke, Douglas W. Diamond és Philip H. Dybvig kapták egyenlő arányban megosztva a bankok és pénzügyi válságok terén végzett úttörő kutatásaikért.
Ben Bernanke a Princetonon töltötte akadémiai karrierje jelentős részét (1985 és 2002 között). Ezt követően a Fed kormányzótanácsának tagja lett, majd Bush elnök tanácsadójaként vezette a Council of Economic Adviserst, ahonnan 2006-ban távozott a Federal Reserve Board elnöki székébe. Bernanke a tudományos munkásságának jelentős részét szentelte a monetáris politika, bankrendszer és különösen az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság tanulmányozásának (például az American Economic Review-ban 1983-ban megjelent „Nonmonetary Effects of the Financial Crisis in the Propagation of the Great Depression” című cikkére közel 4700 hivatkozást tart számon a Google Scholar). Ezen ismeretei sajnálatos módon rendkívül hasznosnak bizonyultak a 2007-2008-as pénzügyi világválság kezelésében, ahogyan azt a jelen blogon is írtuk korábban. Bernanke 2014 óta a Brookings Institution distinguished fellow-ja, legújabb könyvében (21st Century Monetary Policy: The Federal Reserve from the Great Inflation to COVID-19) pedig a Fed történetét mutatja be a 60-as évektől egészen napjainkig, rendkívül élvezetes stílusban.
Douglas Diamond és Philip Dybvig neve is ismerősen csenghet a pénzügyek és a bankrendszer iránt érdeklődők számára. Számos tevékenységük mellett a kereskedelmi bankok ellátnak egy rendkívül fontos feladatot: kapcsolatot teremtenek a pénzüket megtakarítók (jellemzően háztartások) és a pénzre hosszabb időtávon igényt tartók (jellemzően befektetők, vállalkozások) között, miközben elvégzik az eszközeik és forrásaik lejárata közötti transzformációt, és likviditást nyújtanak. A bankok azonban ki vannak téve a bankpánik veszélyének, amikor a pénzügyi intézmény fundamentális állapotától függetlenül minden betétes ki akarja venni a pénzét azonnal, amit a bankok természetesen nem tudnak teljesíteni. Megoldásként felmerülhet a központi bank végső hitelezői szerepe és a kormányzati betétbiztosítás – jellemzően mindkettő megtalálható a modern bankrendszerekben. A pénzügyi rendszer összeomlásának pedig súlyos reálgazdasági következményei vannak, ahogy azt Bernanke fent idézett munkássága is bemutatta empirikusan. Diamond és Dybvig 1983-as, Journal of Political Economy-ban megjelent „Bank Runs, Deposit Insurance, and Liquidity” című cikkükben formalizálták a fenti gondolatmenetet, és jelentősen hozzájárultak a bankrendszer működésének megértéséhez, és az egészséges pénzügyi rendszereket szabályozó irányelvek kialakításához.
X
Hivatkozások:
Bernanke, B. S. (1983). Nonmonetary Effects of the Financial Crisis in the Propagation of the Great Depression. The American Economic Review, 73(3), 257–276. http://www.jstor.org/stable/1808111
Bernanke, B. S. (2022). 21st Century Monetary Policy: The Federal Reserve from the Great Inflation to COVID-19. W. W. Norton & Company, https://wwnorton.com/books/9781324020462
Diamond, D. W., Dybvig P. H. (1983). Bank runs, deposit insurance, and liquidity. Journal of Political Economy, 91(3), 401-419. https://doi.org/10.1086/261155
Főoldali kép forrása: pixabay.com
The post Nobel 2022: Bernanke, Diamond és Dybvig appeared first on Economania blog.