Örökre elszegényedünk-e egy recesszió után? – tettük fel a kérdést egy korábbi blogbejegyzésünkben, vagyis arra voltunk kíváncsiak, hogy van-e tartós hatása a kibocsátás sokkjainak. A makroökonómiában uralkodó világkép szerint csak akkor, ha a kínálati oldalon történik valami, például tartósan megváltozik a termelékenység. Ha a keresletet éri valami külső hatás, például egy járvány miatt az emberek nem mennek színházba, koncertre, étterembe, az csak átmenetileg téríti el a kibocsátást hosszú távú pályájáról. Ugyanez igaz a monetáris politikára vonatkozóan is, vagyis csak az üzleti ciklusra lehet hatással, a trendre nem.
Szerencsére mostanában egyre inkább a figyelem középpontjába kerül a kérdés, így nem meglepő, hogy az elmúlt években több tanulmányt is publikáltak a témában. Ami a legfontosabb, hogy ezek többnyire cáfolni látszanak a mainstream nézetet, ugyanis kimutatják, hogy a kereslet és a monetáris politika hosszú távon is hatással lehet a kibocsátásra és a foglalkoztatottságra, vagyis létezik makroszinten a hiszterézis.
Ezek közül talán a legérdekesebb Jordà, Singh és Taylor tanulmánya, ugyanis ők egy kivételesen hosszú, 125 évet átölelő, 17 fejlett országot tartalmazó panel-adatbázison becsülték meg a monetáris politika hatását (Jordà és szerzőtársai, 2020). Eredményeik szerint egy, a rövid lejáratú kamatokat egy százalékponttal emelő szigorítás 4-5 százalékkal alacsonyabb kibocsátást eredményez – 12 évvel a szigorítás után! Ez azt jelenti, hogy például a pénzügyi válság kirobbanásakor megtett monetáris politikai lépések még ma is éreztetik hatásukat.
Girardi, Meloni és Stirati a kereslet nagyméretű expanzióinak hatását vizsgálták, és nagyon hasonló eredményre jutottak a GDP vonatkozásában (Girardi és szerzőtársai, 2020). 34 OECD ország 55 éves paneljén a pozitív keresleti sokkok statisztikailag szignifikáns hatását becsülték a GDP-re 10 éves horizonton. Bár a becslés a kereslet növekedésére vonatkozik, eredményeik érvényesek annak visszaesésére is ellenkező előjellel.